A körútra való indulás előtt vezetőink kikötötték, hogy legyen nálunk túracucc is, mert nem csak városokban fogunk lófrálni, hanem erdőkben is. Összesen négy természeti parkot látogattunk meg a hét folyamán, s bevallom, a hasonló homokkövek miatt néhol már összezavartam a helyszíneket, hogy hol mi történt, mikor kapott el a jégeső, mikor tévedtünk el stb. De mindegyik helyszínen volt egy-két annyira jellegzetes hely, amelyet sosem lehet elfelejteni, s ha évek múltán már nem is emlékszünk majd a cseh, német nevekre, azok a csodálatos kilátások meg robusztus sziklák mindig velünk lesznek majd.
Az első nemzeti parkot Csehországban látogattuk meg, Adršpach-nál, amely leginkább arról ismert, hogy itt lakik Rumcájsz, a jičíni Robin Hood. Namármost, mikor egyik irányító tanárunk emlegette, én egy valós személyen alapuló, igazi Robin Hood-történetre gondoltam, s kemény intézményellenes politikai akciót képzeltem a sűrű erdőbe, nem pedig egy rajzfilmfigura takaros kis történeteit. A szüleimet hibáztatom mindezért, hiszen ha lett volna kiskoromban kábeltévénk, sosem estem volna ekkora tévedésbe. Még a Kisvakondot (egy másik kedvelt cseh import mesefigurát) is először egy képeskönyv oldalain ismertem meg!
Szóval Rumcájsz (a hozzám hasonló nélkülözésben felnövő, vagy egyszerűen pont ezt a rajzfilmet nem ismerők érdekében tisztázzuk:) egy csehszlovák mesefilmfigura volt még a kommunizmus alatt. Tudtom szerint nem élő személyről mintázták, de az angolszász Robin Hood- és a mi Lúdas Matyinkhoz hasonlóan a kisemmizett kisember igazát jelképezte az antipatikus, hatalmával visszaélő nemesemberrel szemben. Persze nem ilyen forradalmian. Az Adršpach-i erdőben élt csinos feleségével és csintalan kisfiával, ahova a közeli városból menekültek ki, de azért gyakran visszajártak, általában a feleség kérésére, finomságokért és csecsebecsékért.
Mindezt nem tudván számomra inkább A gyűrük urát idézte a hely, főleg a magas sziklák között megbúvó, csodálatosan kifaragott kapu, mely egy adott ponton elénkbe emelkedett, mintha a föld mélyébe indulnánk, vagy a filmben nagyszerűen ábrázolt szellem-városba. A keskeny, kanyargós, sziklákkal határolt úton valóban úgy éreztük magunkat, mintha fantasztikus történetben lettünk volna, de csak akkor kezdtük igazán A gyűrük urában vándorló kicsiny csapathoz hasonlítani, mikor elindultunk felkutatni a Nagy Vízesést. (Mínusz a nyomukban loholó gonosz. Mi csak a gravitációs erővel kellett megküzdjünk, amely időről időre hátráltatni próbált.)
A térképen kinéztük magunknak, s a táblák alapján többedmagunkkal elindultunk a mitikus vízesés felé. Utunkban folyókon keltünk át (orkok ugyan nem támadtak meg), hegyeket másztunk meg, völgyekbe ereszkedtünk le. Óriási sziklák között bújócskáztunk, síkos köveken egyensúlyoztunk, felfelé menet levetettük, lefelé meg visszavettük köpenyeinket (főleg az én utolsó réteg melegítő szőrmemellényem volt köpenyszerű, útitársaimat Jon Snow-éra emlékeztette), megosztottuk egymással elemózsiánkat, s végső elkeseredettségünkben a helyi jólelkek segítségét kértük, mint a gyűrű megsemmisítésével megbízott bátor hobbitok.
Egy adott ponton ugyanis már erősen gyanítani kezdtük, hogy ha valaha volt is vízesés az utunk végén, azt már rég elhagytuk, s mikor egy fűvel benőtt hatalmas tavon vágtunk át, ahol már a domborzat is teljesen másképp nézett ki, mint indulásunkkor, kezdtünk elbizonytalanodni a helyes irány tekintetében. Ekkor jött velünk szembe egy középkorú házaspár, aki kérdéseinkre készségesen elmagyarázta, ha a természeti park bejáratához akarunk visszaérni, legjobb ha még tíz percet gyalogolunk, majd a közeli faluban felülünk a vonatra. Még a menetrendet is megnézték nekünk a telefonjukon.
Na, akkor jöttünk rá, hogy ideje visszafordulni. A másfél órás szabadprogram semmiképp nem tartalmazott esetleges vonatozást, így erőltetett menetben megindultunk az ellenkező irányba. Ahogy közeledtünk a parkolóhoz, egyre több sétálgató útitársunkkal találkoztunk, mindenki meglepve kérdezte sietségünk okát. El sem hitték, a térképet nézve, hogy 10 km-t tettünk meg e rövid időn belül. Végül pedig megmutatták nekünk a vízesést. Hát, mit mondjak, nem volt oly epikus méretű, mint a keresése érdekében megtett út indokolta volna.
Ilyen kalandok után érkeztünk meg aznapi szálláshelyünkre, a Jicin (Jičín) nevű bájos kis városkába, mely gyönyörű középkori főterével bűvölt el minket. Egyértelműen felismerhető volt benne a rajzfilmben bemutatott kisváros, pont annyira, amennyire a mesefilm hátterében megjelenő kerekded sziklák alapján ráismertünk Adrspach-ra. Rumcájsz nemcsak képzeletbeli manócskákkal töltötte meg a kirándulóhelynek nagyszerű nemzeti parkot, de Jicint is a rajzfilm rakta fel a térképre. És jogosan. Mindkettő látogatnivaló.
