Utat Mutat

Ha lenyűgözött Lednice visszafogott, elegáns, Downton Abbey-szerű varázsa, akkor csak annál jobban meglepett a következő úticélunk, a lengyel alsó-sziléziai Ksiaz (Książ, németül Schloss Fürstenstein), meredek, néhol kopár várfalai, titokzatos, intrikákkal és politikával teli légköre. No meg idegenvezetőnk. A lengyel származású Piotr megdöbbentően jól beszélt magyarul, annak ellenére, hogy nem voltak magyar felmenői, s egyértelműen ritkán van a gyakorlásra lehetősége. Néha félreragozott ugyan egy-egy igét, felcserélt egy-két kifejezést, de láthatóan örömmel osztotta meg velünk nyelvtudását, és fiatalkorában megesett magyarországi és erdélyi utazásainak történeteit. Nélküle Ksiaz csak egyike lett volna a sok szép közép-európai várak egyikének. Vele, életreszóló élmény és felejthetetlen szállóigék sorozata.

 

De, kezdjük a legelején. Már az is egész figyelemfelkeltő volt, hogy évszázados fákkal szegélyezett, kacskaringós út után leparkolva még jó pár száz métert gyalogoltunk egy rendben tartott, mesés erdőben, hogy kőhídon át mehessünk majd be a sziklák tetejére épített, s a gazdasági épületekkel körülvett, de általuk nem háttérbe szorított kastélyba. Hmm, valaki nagyon el akarta kápráztatni vendégeit!

A kastély első látásra szolidabbnak tűnik, mint amilyen valójában, a rózsaszínre festett, barokk díszítésű bejárati falak egy jólnevelt udvaronc mosolygó álarcára emlékeztetnek, aki enyhén unalmas anekdotákat mesél idős nagynénjeinek délutáni tea mellett, de titokban Indiana Jones-szerű kalandokba keveredik. Kalandokban ugyanis nincs hiány. (Szerencsére macskákból sem.) A kastély történetéről és lakóinak életéről akár filmet is készíthetnének. Ha eddig még nem lett volna.

 

Vegyük például legutolsó, leghíresebb, és időbeni közellétük miatt leginkább dokumentált életű tulajdonosait. Az angol arisztokrata származású Daisy hercegnő a walesi herceg által szervezett álarcos bálon ismerkedett meg jövendőbelijével, a nála tizenegy évvel idősebb XV. Hans Heinrichhel, aki a Pless-i herceg, Hochberg-i gróg és Fürstenstein-i báró megtisztelő címekkel rendelkezett. Idegenvezetőnk így magyarázta frigyüket: „szép volt, de nem nagyon gazdag, a férje meg gazdag, – hatásszünet, mire csoportunk kórusban: – de nem nagyon szép.”

A múlt ködén át felsejlő képe kissé homályos, s tetteinek mozgatórugóit csak találgatni tudjuk. Egyesek Diana hercegnőhöz hasonlítják pacifista nézeteiért, és hogy az első világháborúban ápolónőként gondozta a sebesülteket, valamint a második világháború alatt koncentrációs táborokban levőknek küldött ételcsomagokat. Mások inkább arra emlékeznek, hogy férje házasságuk első éveiben mennyi pazar ajándékkal halmozta el, többek között egy 7 méter hosszú igazgyöngysorral, és a szórakoztatására meghívott rengeteg illusztris vendég eltartása teljesen kiürítette a kincsestárat, olyannyira, hogy a bányászatból addig nagyszerűen eltartott kastélyt a második világháborúban elkobozták adóságaik fejében. Szóval enyhén szólva ellentmondásos személyiség. De hát nem vagyunk valamennyien azok?

 

A családi szennyes-eregetéshez még az is hozzátartozik, hogy a házaspár három gyerek és pár évtizednyi együtt élés után elvált, s a herceg beleszeretett és elvett egy fiatal spanyol arisztokratát (táncosnő, – mondta rosszul leplezett helytelenítéssel idegenvezetőnk), aki korosztályát tekintve inkább mostohafiaival volt egy szinten, olyannyira, hogy bele is szeretett a legfiatalabba, Bolkóba, és a válás kimondása után össze is házasodtak.

 

Ezek után az ínyenc társaságbeli csemegék után rossz idők kezdtek járni a családra, mígnem keserű tragédiába torkolt a történet. A válás után is régi nevén ismert Daisy hercegnő és fiai nyíltan ellenezték Hitler totalitárius rezsimjét, amit a diktátor nem nézett jó szemmel. Ebből eredeztethető, hogy az eladósodott Ksiazot kisajátította magának, lakosait kidobva onnan, sőt a legfiatalabb fiút, Bolkót árulóként elfogták, és kegyetlen kihallgatásnak vetették alá, amibe bele is halt. „Agyongyilkolták”– mondta idegenvezetőnk, ami önmagában egyáltalán nem vicces dolog, de sajnos a kreatív kifejezésalkotás mégis mosolyt csalt az arcunkra. Amit aztán bűntudatosan próbáltunk gyorsan elfojtani.

 

Ezzel vette kezdetét a legsötétebb korszak a kastély életében. Az addig csupán legfeljebb kissé giccsesnek tekinthető termek, az arany stukkódíszítések, drága festmények és művészien átszőtt brokátok gondtalan világa hanyatlani kezdett, s egy baljósabb, keményebb időszak vette át helyét. Az évszázadokon keresztül óvó szeretettel megbecsült tárgyak ugyanis érdektelen, mi több, romboló kezekbe kerültek. Amit meghagytak a nácik, elvitték a szovjetek, – mesélte idegenvezetőnk, kifejtve, hogy a most látható berendezés nagyon kis százaléka eredeti. „A kandalló megmaradt, mert túl nehéz volt.” Majd egy különösen szép, viszonylag épen maradt bútor esetében: „A kerek lábakon nem volt erejük az egereknek felmászkálni.”

 

Kiderült, a második világháború végeztével a helyi lakosok ugyan visszaszállították azt a kevés értéket, amelyet el tudtak menekíteni, de az új rezsim hasonlóan kizsákmányoló, rabló mentalitású volt, még ha más ideológiai háttérrel is. „A helyieknek volt lelkiismeretük, de a kommunistáknak nem.”Az akkoriban üressé váló szalonokat ma már egész jól berendezték, a drámai falakat renoválták, hol stílusosabban, hol kevésbé. Ezen a rózsaszín márvánnyal fedett reneszánsz teraszon, mely a Mátyás királyunk által építtetett szárny része („Budowla Mathiasza”, azaz „Mátyás-épület”, a címere is ott van a falon), jól illusztrálható a kevésbé sikeres próbálkozás, hogy a shabby chic stílusú dekorral, cuki virágokkal felvidítsák, elvegyék az élét, mintegy háziasítsák. Mintha tompítani akarnák izgalmas, kalandos, rosszfiús hírnevét. De a történelem viharát túlélő kastélyt megedzette az idő, s már sosem fog olyan bájosan ártatlannak tűnni, mint a huszadik század elején. 

 

Ha a kommunisták csupán loptak, a nácik előttük kreatívabban rombolták az épületet. Történt ugyanis, hogy a németeknek nagyon megtetszett a hely, s elhatározták, hogy a rettegett Führerük számára átalakított kastélyok sorát fogja szaporítani. Sőt, ha nagyon jól sikerül, akár főhadiszállásává is előléptethetik. Ehhez persze meg kellett feleljen bizonyos kritériumoknak az átlagos kényelmieken túlmenően is. Ekkor kezdték el titkos alagutak, bombabiztos bunkerek, zord kommunikációs háborússzobák és hasonlóak elcsúfítani a több évszázadnyi helyszínt, s ezeket máig megőrizték, mintegy történelmi mementóként.

 

A legalább öt emelettel rendelkező épület legizgalmasabb pontja ebből a szempontból az alagsor volt, ahol menekülésre alkalmas alagutat ásattak egész ki a közeli erdőbe, embertelen körülmények között dolgozó politikai foglyokkal és koncentrációs táborok munkaszolgálatosaival. Noha a háború vége megakadályozta, hogy befejezzék, még liftet is készítettek a könnyebb elérhetőség érdekében. Ismervén a nácik enyhén szólva harácsoló természetét, a Harmadik Birodalom eleste után többeknek is eszébe jutott, hogy a legenda szerint vesztüket érezve, sok helyen elásták az értékeket. „A kincskeresők itt próbáltak fúrni, hiába.– reflektált Piotr a sztorikra. – Majd mutatom, hol kellett volna.”

Végül mégsem fúrtuk meg a gránitsziklát, még ha idegenvezetőnknek meg is volt a saját elmélete, hogy a sikertelen kincskeresők miben tévedtek, s merre kellene keresnie annak, aki találni is akar valamit. Pedig Alsó-Sziléziában ma is találni elrejtett értékeket, noha világhírű műalkotások és aranyrudak helyett általában csak pénzérmek, gyűrűk, nemesfém gombok, hasonlók kerülnek elő. De állítólag az elveszett Aranyvonat valahol itt tűnhetett el a térképről, 300 tonna arannyal és remekművekkel megrakva. Úgyhogy aki késztetést érez magában arra, hogy a Műkincsvadászok nyomdokába lépjen, előtte mindenképp keresse fel Piotrot, a magyarul (is) beszélő lengyel ksiazi idegenvezetőt.